Az ember a természet része. Természeti környezetünket átalakítjuk – de, hogy elveszünk, vagy hozzáteszünk az rajtunk múlik! Rajtunk, azaz a szokásainkon, amik gyerekkorban alakulnak ki! Hagyhatjuk érintetlenül, elvehetjük kincseit és hozzászőhetünk meséket.
Nagyapáink idejében nem volt szemét, mert semmi nem számított haszontalannak. Végiggondolva: ez valóban így is van, csakhogy rossz szokások rabjaivá váltunk, képmutatásból, kényeskedésből, urizálásból, sznobizmusból. Vessük el a rossz szokásainkat és térjünk vissza az élhető élethez!
A magam részéről, nem a világmegváltás a cél! Inkább – maradva a magunk szerény és egyszerű világában – törekedjünk a túlélésre, és a túlélést tanítsuk meg a gyerekeinknek is. A boldogság a legfontosabb! Életünknek legyen boldog minél több napja!
Nagy kérdés miben rejlik a saját boldogságunk, mi is az? Biztosan fel tud mindenki idézni magában egy olyan élményt, amikor nagy belső öröm áradt szét benne, megszűntek a kétségek és a kósza gondolatok és örült a percnek, könnyűnek érezte magát és nevetett egyszerű dolgokon. Ahhoz, hogy egy gyerekben alakuljon ki ez az érzés nagyon kevés kell, a gyerekek önmagukban jók és örömre törekvőek, legfőbb örömforrásuk a játék.
Legjobb játékuk az erdő!
Napjainkban sok olyan gyerek él, akinek ezt a nagy-nagy, örökké változó és örökké új élményeket rejtő játékot még soha senki nem mutatta meg. Gyerekeink virtuális képernyőkön utánozzák, hogy milyen egy farmon élni, milyen egy várban kószálni, milyen valamit a semmiből építeni, hogyan igazodjanak el egy városban, sivatagban, erdőben. Közben végig a széken ülnek a szobájukban, negyed négyzetméternyi üvegfelület az övék, amiről azt hiszik, hogy kinyitja a világot, valójában azonban becsukja őket, gyermekkorukkal elgyütt a házba, a szobába, a képernyőbe. Hogyan lehetnének boldogok és hogyan tanulhatnák meg mit jelent felfedezni? Érezni a szellőt az arcán, hallani a lomb suttogását, a tiszta levegő szagát, az avart a lába alatt.
A gyermek ösztönösen felfedező, ahogy nő úgy növekszik benne az igény saját környezetének megismerésére – a megismerés örömmel tölti el, azzal a könnyű és felhőtlen érzéssel, amit boldogságnak hívunk. Minél több boldogságot gyűjt valaki gyermekkorában, annál erősebb lelkű felnőtté válik!
Mert a felnőtt kort már viselni kell. Ha sok örömöt hozunk a lelkünkben, akkor könnyebb. Ha keveset, akkor nehezebb: nincs mihez visszatérni szomorú, vagy nehéz perceinkben, nincs miből építeni magunkat, nem tudjuk megerősíteni saját értékeinket! Azokat az értékeket, amelyeket gyerekkorunk felfedező útjain saját belsőnkben is felfedeztünk! Visszatérni a tudáshoz, amit a körülvevő világról tanultunk, az élhető életről.
Az ember annyira komformizálódott, hogy egyedül már képtelen eltartani magát, akár csak fenntartani a saját életét. Egy iskolában felnövő gyermeknek természetes, hogy elébe teszik az elkészült ételt, iható víz folyik a csapból, egy kattintással világos lesz a teremben, és még sorolhatnám. Mindent megtanul használni, amit a nagy emberi közösség sok szervezés és részmunka árán összesítve megteremt, és egy dolog vésődik közben az eszébe, hogy mindenhez csupán pénzre van szüksége. Minél több a pénze, annál többet kap meg mindabból, ami körülveszi. Ezt tartja tinédzser korára a legfőbb tudásának – sajnos!
Ugyanakkor – bármennyit tanul – azt nem tudja, hogyan gondoskodhat egy ember önmagáról a természetben. Ha leállnának az energiatermelő egységek, vajon hányan maradnának életben? És hol lenne nagyobb a pusztulás?
Ezek elég súlyos kérdések. Miért teszünk fel mostanában ilyen kérdéseket egyre gyakrabban a képernyőkön, az újságokban, a politikai fórumokon, egymás közt az utcán… Talán, mert a válasz kétségbeejtő – és valamennyien ismerjük – talán, mert nagyon is időszerű minden hasonló kérdés.
Utódaink úgy nőttek fel, hogy fogalmuk is alig van róla, miképpen is kapcsolódik mindenapi életünk a természethez. Valami fura tévképzet alakul ki bennük, hogy a természetvédelem, az a pandák cukiságát csodálni, vagy az esőerdők csodás lombtükre fölött repülni, esetleg sopánkodni a szegény döglötten úszkáló halacskák látványán. (Pedig ezek sem jelentéktelen dolgok, de a tv-kultusz megszokottá teszi és ez veszélyes.)
Néha az az érzés tölt el, hogy idiótákat akarunk nevelni és miután minden értelmezhető és értékes tudástól megfosztottuk az utódainkat, kilökjük őket a sivatagba és tőlük – utókortól – várjuk, hogy az összes hibánkat helyrehozza, valami ösztönös és megmagyarázhatatlan módon. Ez pedig gonoszság tőlünk, tőlünk mai kor felnőtteitől elmondhatatlanul gonosz cselekedet az utódainkkal, a gyermekeinkkel szemben. Itt tartunk most! Változtassunk! Fordítsunk az eddigi rossz gyakorlaton! Legalább az alapvető esélyt adjuk meg a gyerekeinknek, hacsak nem az a célunk, hogy sírva átkozzanak el minket mielőtt éhen halnak!
Vigyük ki őket a természetbe, hagyjuk, hogy igazán futkossanak, és kiabáljanak és hancúrozzanak és rátaláljanak és rácsodálkozzanak. Persze eleinte nem tudnak majd mit kezdeni a szabadsággal, nagyon furán viselkednek, idő kell a ráhangolódásra is. Nagyon fontos, hogy közben ne legyen a kezükben telefon, vagy más elterelő hadművelet. Csak az üres két kezük és a nyitott szemük, vízhatlan cipő és friss levegővel teli tüdő.
Az én elgondolásom: tanítsunk életben maradni, tanítsunk boldognak lenni, tanítsunk másképp! Menjünk ki velük az erdőbe!
Persze nem gondolom, hogy hipp-hopp most mindenki kétsége esik és egykettőre átszervezzük az iskolarendszerünket. Viszont úgy gondolom: elkezdhetjük, mint a magot, elszórva a gondolatot a gyermekfejekben. Lehetőséget teremthetünk a másképp, egyszerűbben és boldogabban igényére!
Nem kell hozzá sok és kell hozzá a legtöbb!
Képesek vagyunk rá, hogy egyszerűek és figyelmesek legyünk??
Képesek vagyunk rá, hogy igényeinket, kiadásainkat, vállalásainkat, rohanásainkat egyszerűbb életre váltsuk? Mire gondolok? Sok cipő, kabát, nadrág, táska, játék, tányér, telefon, igyó-bigyó, mini kütyü, hütyü cucc helyett vegyünk tartósat, vagy semmilyet! … és valóban szükség lenne belőlük 12 párra, félévente újra? Üzleti, „kocsitologatós” kószálás helyett kiránduljon a család együtt egy erdőben – teljesen ingyenes és mennyivel jobban fogjuk érezni magunkat a nap végén! Miért félünk bogaraktól, csípésektől, eleséstől, piszkos kéztől? Mert ezt sugallták nekünk reklámok és “majd mi megoldjuk – csak vásárolgass” szövegek!
Figyeljünk egymásra és főleg a gyerekeinkre! Ez nem arról szól, hogy ezt se tedd és azt se tedd – sőt!
- Menjetek együtt!
- Mondd el, amit szeretnél és hallgasd meg, amit mondani szeretne!
- Figyeld és érezd, hogy mit ért és mit érthet!
- Válaszolj!
- Játssz vele!
- Sétáljatok és nézelődjetek!
- Adj neki szabadságot!
- Engedd felfedezni!
- Szerettesd meg vele az erdőket, ezt az örökké változó életerőforrást!
Fordíts rá időt, ez az idő a legértékesebben eltöltött része az életnek!
Életed legértékesebb része az az idő, amit a gyermekekkel töltesz.