A szivárvány csőrű tukán

•     Egyszer volt, hol nem volt, valahol a zölderdő kellős közepében éldegélt egy szivárvány csőrű tukán madár szomorú magányban.

   Körülötte a zöld lomb sűrűje, mint egy örökké terített asztal, finom gyümölcsök, édes bogyók mindenfelé. Nappal bogarak raja kavargott a lombok között, éjjel denevércsapat vágott át a fák fölött. De szépséges madarunknak nem volt madár társa, tukán egy sem élt az erdőben őrajta kívül. Ezért elhatározta, hogy útnak ered, nekivág az ismeretlennek és keres egy olyan helyet, ahol valakivel beszélgethet, megoszthatja a vacsoráját, fészkét.

   El is indult, amint elhatározásra jutott, nem vitt magával semmit – nem is volt mit. Csak megigazgatta a fészke szélét, ledobálta a belehullott, száraz faleveleket és elrugaszkodott. Repült-repült virágos mezők, aranysárga rétek felett, amikor egy folyó szélére érkezett. Nagyon elfáradt, leszállt hát, hogy igyon egy kicsit a hűs vízből.

A folyónak azonban erős sodrása volt, a part magas és sehol sem talált egy lankás partszakaszt, ahol rövid lábain állva is elérhette volna a víz szintjét, hogy egy jót igyon belőle. A víz látványától egyre szomjasabb lett és egyre elkeseredettebb. Elhatározta hát, hogy addig repül a folyó partján, amíg ivásra alkalmas helyet talál.

Igen ám, de merre repüljön? Fölfelé, vagy lefelé?

Honnan tudhatta volna, melyik a jó irány. Aztán mégis a fölfelé mellett döntött, mert arra biztosan egyre keskenyebb lesz a folyó és talán szelídebb is. Röptében egyre figyelt, hol találhat alkalmas helyet. Mígnem végre szerencséje lett és meglátott egy úszó fatörzset a vízen. Gondolta, ha rászáll, majd eléri a víz színét. Le is röppent a fatörzsre, de tervében igen nagyot csalatkozott, mert a fa pörgött és forgott és bukdácsolt a folyón, ahogy egyre sodorta az ár. Madarunk bizony inni sem tudott, de meg is ijedt nagyon, mert elvesztette az irányt és nem tudta, hogyan emelkedhetne a magasba. Egyszer csak a fa egy kiálló sziklába ütközött és a tukán ettől annyira megrémült, hogy szárnyával verdesni kezdett, fel is emelkedett, ám nem tudott figyelni és egyenesen nekirepült egy sziklának, az ütközéstől elszédült és lezuhant, bele a folyó vizébe, amely élettelenül sodorta az ájult madarat. Szerencsére nem sokáig, mert egy hálóba akadt.

A hálót egy pisztránghalász feszítette a sodrás szélére, hogy halakat fogjon. Milyen nagy volt az ámulata, amikor egy szivárványcsőrű tukán akadt a hálójába. A madár akkor már magához tért, amikor a halász estefelé rátalált, de átnedvesedett tollaival nem tudott volna repülni. Ezen kívül a hálóba is belegabalyodott, verdesett és kapálózott, amitől még jobban rácsavarodott a háló. A halász ügyes kezű ember volt és türelmesen, óvatosan kibontogatta a madarat. Tudta, hogy ez a fajta igen ritka az erdőben és ezért nagyon értékes is. Örült is neki, gondolta – majd eladja a piacon egy madárgyűjtőnek, jobb árat kap érte, mintha halat vinne a piacra. Estére hazavitte.

• Mit hozott édesapám? – ugrott oda a kicsi lánya, amikor belépett a halászkunyhóba. – Juj, de szép madár!
• Nézd csak leánykám, szegénynek megsérült a csőre, biztosan nekirepült valaminek.

–        Hogy fog így enni? – ijedezett a lányka. – Hiszen éhen hal szegényke. De, tudod mit apácska, majd én adok neki tejbe áztatott kenyeret apró darabokra törve.

• Ej, kicsi lányom, nem eszik az ilyen madár kenyeret. Megbetegszik tőle.
• Akkor mit eszik, mit adjak neki? Talán az édes tésztát, amit édesanyám vacsorára készített, vagy saláta levelet, amit a kis teknősnek adok?
• Bizony nem tudom. – válaszolt az apja. – Olyan ritka ez a madár, hogy sosem láttam még, mit esznek. Talán próbáljuk ezt is, azt is, hátha valamelyiket elfogadja.

–        A tolla is milyen vizes, csapzott és kusza. Biztosan fázik, hogy reszket szegényke!

Azzal a leányka egy puha kendőbe csavargatta a madarat, simogatta, törülgette átázott tollait. Egy kis vizet csurgatott a csőrébe, és akkor látta, hogy a tukán jobban van. Nem tudták, hogy a madár szomjas és hiába esett a vízbe, ájultan inni nem tudott. Így történt! Estére pedig mindenféle elemózsia sorakozott már a madár előtt, azt figyelte a gyermek, vajon melyiket fogadja el. Csakhogy egyikből sem evett. Próbálta egyiket, másikat a csőrébe erőltetni, de nem akarta lenyelni.

–        Nem szabad erőltetni lányom, a végén még megfojtod. – szólt rá az édesapja.

A család aludni tért a kis házban, a madarat egy kosár alá fektették, régi rongyokból rakott fészekben.

Kedves kis tukánunk ijedten bújt a ruhák redői közé, annyira félt, hogy alig vert már a szíve. Nem tudta hol lehet, ismeretlen volt neki ez a környezet. Félelmében a régi fészke után vágyott és szomorú volt, hogy a jól ismert helyeket elhagyta. Éhes is volt már. Látta mi mindent tettek elé, nem értette mit akarnak vele és miért rakják ide a sok szemetet, nem tudta hogyan juthatna hozzá a kedvenc mézbogyójához, vagy valamelyik édes, lédús gyümölcshöz, amelyekből olyan jókat falatozott az erdő közepén. Madarunk bizony éhezett és tudni kell, hogy a madarak nem bírják sokáig éhen, ha nem jutnak megfelelő eleséghez, bizony, könnyen elpusztulnak. Nehezen és fájdalmak között merült álomba, alig hajnalodott felriadt. Először nem tudta hol van és mi történt vele, lassan azonban minden eszébe jutott és nagyon elkeseredett.

• Mi lesz most velem, bár haza jutnék valahogyan, de a szárnyam is fáj, nem tudok repülni, nem is tudom merre van a haza, hová sodort a folyó vize?

–        Ne félj madárka – szólt hozzá édesen a kislány, én ápolni foglak.

Igen ám, de hogyan? Egy kisleány nem tud madarat ápolni. Vagy igen? A kislány először friss vizet hozott, aztán bogyókat és gyümölcsöket. Látta, hogy az éjjel odakészített ennivalókat a tukán nem eszi meg, ezért mással próbálkozott.

Végül egy erdei gyümölcsöt óvatosan a csőrébe vett és lenyelte. Nagy volt az öröm, most már tudták mit eszik a madár. Óvatosan átvizsgálták a tollak között a sebeket, fertőtlenítővel kenegették. Három hét múlva már erősen tudott újra verdesni a szárnyaival.

A kislány mindig a házban tartotta, pedig sokat kellett utána takarítani is, mert a nagy csapkodásban szórta a tollait és ami nem tetszett neki, azt a csőrével ellökte. Egy reggel így szólt az édesanyja:

• Leányom, ennek a madárnak nem jó itt a házban. A madaraknak azért van szárnyuk, hogy repüljenek. A magasba vágyik, a fák fölé, az erdejébe. Engedd el, hadd menjen haza.
• Ő az én madaram, itt akarom tartani. – mondta dacosan a lányka. – Hogy mehetne el, én ápoltam, gyógyítottam, hozzám tartozik.

–        A madarak az erdőkhöz tartoznak, a fákhoz, a kertekhez. – mondta szelíden az anyja. – Talán te örülnél, ha sohasem engednélek ki játszani, mindig a zárt ajtó mögött kellene élned?

A kislány ezen elgondolkodott, de nem bírta elengedni a tukánt, nagyon ragaszkodott hozzá. A madár aznap este is sokat verdesett és próbált a kis konyhában repkedni, alig tudta megfogni, hogy visszategye a kosár alá.

• Így elkaptalak!

–        Most már újra rab! – szólt az apja. Este a lányka felriadt álmából és apjának ez a megjegyzése járt a fejében: “Most már újra rab!” Rab tehát az ő madara, és ő tartja rabságban. Másnap reggel a kislány megetette a madarat, óvatosan a kezébe fogta és kisétált vele a kertbe. Letette a földre és hátrébb lépett.

–        Repülj madaram! – mondta. – Ha valóban el akarsz menni, menj! Menj haza, ne raboskodj tovább!

Gyönyörű, szivárvány csőrű tukánunk egy ideig csak sétált, majd nagyokat verdesett a szárnyával és felrepült. A kert fölött tett egy kört, majd nagyobbat és nagyobbat. Leült a legmagasabb fa ágára és sokáig onnan nézelődött. A család nap közben többször megnézte. Egyszer azonban már nem volt a fán, elrepült és nem látták többé.

• Ne szomorkodj! – mondta este az édesanya a lányának.

–        Egy kicsit sem vagyok szomorú – válaszolt -, tudom, hogy a madaram most boldog. Visszatért az erdejébe, a fájára, a kedvenc gyümölcseihez.

És ez valóban így történt, bár párt keresni indult, másik tukán madarat nem talált, de talált egy baráti szívet, aki annyira meg tudta szeretni, hogy inkább elengedte, mintsem szomorkodni lássa.