A cím idézet, József Attila: Óda című verséből való. Bizonyára sokan felismerik. Lillafüreden írta ezt a verset és hazatérve a költő úgy vélekedett, a világirodalom legszebb szerelmes versét írta meg. Ez a hasonlat mindig megérintett, remélem nem csak engem! Igen, a gyermek szeretete édesnyja iránt olyan magától értetődő, olyan természetes, a születésnél már jelen lévő érzés, amelyet magyarázni nem kell.
Magyarázatra az szorul, ha egy gyerek magából kikelve, vagy az orra alatt morogva azt mondja az édesanyjának, hogy “Utállak!”, “Pukkadnál meg!” Az sem mindegy, hogy 9 éves, vagy 15, amikor ilyen indulatra és megjegyzésre ragadtatja magát.
Kérdés: hogyan sikerül egy anyának ezt elérnie?
Rettenetes hír volt évekkel ezelőtt a 16 éves fiú, aki megölte az anyját. A 16 éves fiúk életük árán is megvédik az anyjukat bármi bántalomtól, ha az anyjuk szeretettel nevelte őket. A legtöbb fiús verekedés abból fakad, hogy szidalmazó szót ejtett ki valamelyik a másik anyjára. Legfőbb iránymutató a világban egy gyermek számára az anyja szeretete, ez teszi először értékessé a saját szemében a saját életét. Ezért válik körültekintővé, ezért “kerüli a bajt”, ezért “vigyáz magára”, mert tudja, hogy a szüleinek az ő elvesztése nagy fájdalmat jelentene.
Azonban azt, hogy tudja, hogy biztosan tudja, mennyire fontos a szüleinek, el kell neki mondani! El kell neki mondani egészen piciként, és óvodában, és iskolában, és ha kamaszodik, akkor nagyon sokszor.
Hallom az utcán, a játszótéren a szülőket kiabálni a gyermekükkel: szidják és “tanítják??” őket, hogy ne lépjen le az útra, és ne másszon magasra, ne piszkálja a konektort, ne szedje fel az út menti szemetet, ne kóstoljon meg ezt és azt … mert: “Milyen buta vagy! Hányszor mondjam?! Majd mehetek veled a kórházba! Elszakítod a drága ruhádat! Szégyenkezem miattad! Megverlek, ha nem fogadsz szót! Majd megbánod! Amíg nálam laksz, addig nem csinálhatsz ilyet! … ” és egyéb válogatott elfogadhatatlan indokot mond egy kis gyermeknek. Ez a legutolsó – amíg nálam laksz – a legostobább szülői kijelentés díját nyerhetné! Így lehet elérni, hogy egy kamasz végképp elszökjön otthonról – valóban ez a célja bármely szülőnek!?
Pedig, ha óvni akarjuk, nagyon egyszerű azt az egy alapvető indokot elmondani, amely a gyermek számára minden életkorban azonnal érthető és elfogadható: “Nagyon szeretlek és nagyon szomorú lennék, ha bajod esne!” A gyermek ezt érti és elfogadja. Mindig érti, és mindig elfogadja!Hiszen ismeri az érzért, ezzel ő is így van, legszörnyűbb rémálma, hogy szüleinek baja esik és elveszítheti őket.
Ugyanakkor azonnal kíváncsi, hogy milyen baja eshetne és mennyire lennél szomorú? Helyes pontosan és türelmesen elmondani, hogy az úttesten autók közlekednek, amik elütik és az ő kicsi teste összetörik és nagyon fáj, hogy a konektorban villám lakik, ami megégeti az ujját és az is nagyon fáj, hogy az út szélén eldobott dolgokba kis gonosz bacik költöznek, amiktől beteg lesz, és így tovább… Soha nem attól kell félni, hogy az igazság megismerése során a gyerek rémítő szavakkal találkozik. Félni attól kell, hogy a magyarázatot hazugságnak tartja, vagy később jön rá, hogy becsapták, esetleg úgy érzi, hogy az ok csak a szülei önzése, kényelme, anyagiassága. (Ezt persze nem tudja megfogalmazni, de érzéseiben kristálytisztán megjelenik és el is raktározza tudatalatti emlékezetében.)
A világban sok rémítő dolog van, ám ismerni őket életbenmaradásunk feltétele, ezért szükséges és fontos. A gyermekünket ne féltsük az igazságtól, de mindig tudni kell mennyit ért belőle és annyit elmondani, amit megért és befogad.
A körülöttünk zajló élet igazságait meg kell ismernie, ám nem szabad sem siettetni, sem késleltetni, sem titkolni. Ezt az egyensúlyt megtartani nehéz! Szívem szerint ezt tanítanám meg az első gyermeküket váró szülőknek. Bizonyosan hasznát vennék és boldogabb lenne az életük.
A gyermekek gyakran felteszik a kérdést, hogy “Mit tennél szomorúságodban, ha valóban baja esne?” Megijednél, sírnál … (Legyünk észnél, hogy mit mondunk, nem szabad túlozni, mert a gyermek esetleg meg akarja tapasztalni hogy tényleg így teszünk-e?) Általában megelégszik, ha megmutatjuk. Ha nevet, akkor a bemutatónkkal elégedett, megnyugodott és boldog is, megkapta a bizonyosságot, hogy ő egy fontos személy.
A szeretet kétélű fegyver, pozitív érzelemként gondolunk rá, de ismerjük a zsaroló, megkötöző, elkényeztető oldalait is. Bár ilyenkor nem is igazi szeretetről van szó, hanem önzésnek, vagy öntetszelgésnek az álcázásáról. Szeretetnek álcázzák, de “Kilóg a lóláb!” A gyerek ilyenkor furcsa, elfogadhatatlan viselkedési formákat produkál, gond pedig a közösségben jelentkezik. (Ez a téma is érdemel egy egész fejezetet.)
Persze a minta adott, mindenki hasonlítja a saját nevelési módszereit a szülei módszeréhez, hiszen ezt ismeri, vagy csupán ösztönösen követi a mintát. A saját nevelése során tapasztalt minta követése két irányú. Egyszer lehet másolás, a kapott módszerek ismétlése, utánzása, másodszor pedig éppen az ellenkezője, amikor a szülő azt mondja, hogy: “Nem fogom úgy csinálni, ahogy velem az én szüleim.” Pozitív, vagy negatív mintakövetésről beszélhetünk.
Sajnos túl kevés a tudatos válogatás az ismert és tanult, látott, vagy olvasott, esetleg irányított tapasztalatszerzés alapján választott módszerekből. (Ez utóbbira itt Magyarországon – tudtommal – nincs is nyitott lehetőség.)
Azonban mindig ott marad az ösztön. 
Amikor a kicsiként megszületik, az öröm leírhatatlan, ott van vele a mindent elsodró szeretet és ragaszkodás is. Ezt az ösztönt őrizzük meg magunkban és ha elbizonytlanodunk, keressük meg ismét a szeretet érzését, az ösztönös szeretet érzését.
Vele együtt a helyes utat is meg fogjuk látni!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: