Lillonka cicája

    Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon innen, az üveghegy lábánál volt egy kicsi város. Na nem annyira kicsi, de nem is nagy, éppen csak volt benne néhány bolt és mozi, egy-két iskola és ovi, néhány busz és villamos, meg aztán emberek úgy 10-20 ezren. A házak magasra emelkedtek és a családok egymás fölött laktak, úgy hívták ezt bérház, persze voltak egyszerűbb épületek és utcák, járdák, mint manapság. A magas házak alatt pincék is voltak, egyesek ablak nélkül, mások szellőzővel és néhány pincének ablaka is volt.

   Ezek az ablakos pincék azonban különös titkos életeket rejtettek. Az emberek persze mit sem sejtettek róla, hogy a pinceablakok mögött szerte a városban több család manó is lakik. A manók ugyanis éjszakai lények, nappal többnyire alszanak, vagy pincelakásaikban tesznek-vesznek és gondosan rejtőzködnek az emberek elől. Ami nem különös, ha számba vesszük, hogy az emberek bizony csepnyi megértést sem tanúsítanak, ha másmilyen lényekkel találkoznak, azokkal sem barátságosak, akik emberként különlegesek. Mindenkitől azt várták, hogy egyforma legyen és mindent szabályosan tegyen.

   A Méz utca egyik 100 éves házában, az utolsó rozoga pinceajtó rozsdás lakatja mögött egy igazi kis hölgy szépséges budoárja van. Itt lakott Lillonka úrhölgy, aki roppant büszke teremtés volt: büszke volt szépséges kis kuckójára és rendkívüli foglalkozására. Lakása szépséges lila színű bútorral berendezve, a fotelon fehér csipke terítők, és puha párnák szebbnél szebb hímzésekkel. Az egyik sarokban pedig a pici műhely, ahol levélpapírt készített. A városka összes manója tőle szerezte be a levelezéshez szükséges papírt. A manók ugyanis roppant mód szerettek egymásnak leveleket küldeni, távol élő rokonaiknak, barátaiknak. Mindig leveleztek a bányákban, erdőkben, réteken, hegyek barlangjaiban élőkkel. Mit írtak a levélben? Mindent, ami aznap velük történt. Terveikről, gondolataikról is írtak. Minden manó igyekezett a legszebb írást fejleszteni, hogy a levelei valódi gyöngybetűs mesterművek legyenek.

   Egy borús, esős vasárnap reggelen, amikor Lillonka már aludni készült az egész éjszakai munka után, szokatlan zajra lett figyelmes. Mindha az ajtaján kopogtak volna, ez még soha nem fordult elő, már 90 éve élt ebben a pincében, de az emberek soha el sem mentek az ő ajtajáig, a manók pedig a szokásos módon keresték meg, az ablakon kocogtattak. Most mégis határozottan neszezést hallott az ajtó mögött. Már évek óta nem nyitotta ki a pince ajtaját, mert az ablak melletti szellőző nyílásnak látszó kerek rést használta ajtóként. Volt azonban több kis kémlelő az ajtón, bár szegecsnek látszottak, de belülről kihúzva kémlelőlyuk lett belőle. Óvatosan kihúzta az egyiket, de semmi, a másikon kémlelt, semmi, viszont egyre határozottabban hallotta, a súrló, zörgő hangot az ajtón. Amikor a harmadik szeget is kihúzta és kikémlelt, a lyukban egy zöld szemet pillantott meg, ami őt figyelte. Nagyon megrémült és mozdulatlanná vált, lila harang alakú ruhájában remegtek a lábai. A szempár gazdája pedig azt mondta: nyínyau. Egészen vékony, panaszos hang volt ez és Lillonka rájött, hogy egy pici cica próbál tőle segítséget kérni.

• Ó te szegény pára! Hogy kerülsz ide? Mit tehetnék érted? – sajnálkozott a manó néne.
• Nyínyínyú, aj! – válaszolt a cica és mancsával kaparni próbálta az ajtót.  Az résnyire megnyílt és a cica rögtön beosont. A manó néne behúzta és bezárta az ajtót, majd nézegette a jövevényt. Pár hetes lehetett, fehér bundája csapzott, szeme rémült, hasa horpadt. Bizony rossz bőrben volt. Lillonka tejbe áztatott manócipót adott neki, majd átfésülte a bundáját, letörölgette róla a port, pókhálót.
• Egész helyes cica lettél, de mondd csak hol van az anyukád? – a kicsi jószág persze nem tudott válaszolni. A valóságban az történt, hogy a kölyökmacskát egy szívtelen gyerek játékból dobta be a pincébe egy repedésen keresztül. Bizony ott pusztult volna, ha a manó néne nem segít rajta. Ettől kezdve együtt éltek a pincében és együtt sétáltak éjszakánkánt a holdfényes városban. A cica elkísérte kis gazdáját a manópiacra is, ahol a levélpapírokat árúsították. Kényelmesen odatelepedett a szép színes papírlapok mellé és szépséges bundája fehéren világított a manólámpák mellett. A rátarti manóanyó pedig most már nem csak gyönyörű ruhájára, szép kis lakására, színes papírjaira volt roppant büszke, hanem hűséges, hófehér cicájára is!

Történt pedig egy barátságos őszi napon, hogy estére kellve Lillonka és Fehér egy kosárnyi friss, száraz, zörgős, merített levélpapírral az éjjeli piacra indult. Először a néne kikémlelt a szellőzőnek álcázott ajtón, és amikor látta, hogy a járda néptelen, sehol semmi mozgás, kisétált a résen, majd hívta kis barátját. Fehér könnyedén kiugrott, az ajtót jól bezárták és egymás mellett haladtak a járdán. A piac nem volt messze, nesztelenül haladtak, még a lehulló falevelek is több zajt csaptak, mint ők ketten. Fehér megváltozott, amióta a manó néne befogadta. Bundája fényes lett, alakja nem volt már horpadt, hanem szépen kigonbölyödött, farka pedig dús zászlóként lobogott utána. Könnyedén és biztosan lépegetett gazdája selyem, lila szoknyája mellett. A hold kereken fénylett és egészen világos volt a járda és a kisváros utcáin égő lámpák miatt. Hirtelen egy kicsi árny surrant el előttük, Lillonka szinte észre sem vette, de Fehér nagyot ugrott és az árny után iramodott. Maga sem tudta milyen erő hajtja, csak futott, futott: le a járdáról és át a füvön a fák alatti őszi levelek között aztán egy nagy ugrással megállt.

• Gyere ide cicukám, ne fuss el! – hívogatta Lillonka. Ám a kiscica nem mozdult.
• Vajon mit őriz? – Óvatosan odalépkedett a levelek fölött. – Engedd, had nézzem! Nocsak egy kis egér, de milyen fehér, akárcsak te!

Az egérke reszketve kuporgott a cica lábbai alatt, majd halk cincogásba kezdett:

• Kérlek, ne bánts engem, anyóka kérd meg a vadászodat, hogy lépjen le a farkincámról. Ígérem, ha megkíméled az életemet, segítségedre leszek! – A manó hölgy egy percig sem kételkedett, hogy igazi szerencse érte. Jól tudta, hogy sok fehér egérkének csodás képessége van.
• Mondd hát, hogyan segítenél?
• Jó tanácsokkal! Jövőbe látó tanácsadó vagyok az egérkirály udvarában, előre megjósolom neked: milyen idő várható, mikor esik, mikor fúj és azt is, mikor hajtanak a fák, mikor térnek téli nyugovóra a virágok. Ígérem minden héten eljövök és elmondom, amit tudnod kell.
• Rendben, engedd el őt Fehér cicukám! A bűvös egerek mindig betartják a szavukat! Aztán hétfőn várlak ám, ott lakom…
• Ugyan Lillonka, – szólt az egérke – milyen jós lennék, ha nem tudnám hol laksz!? Hétfőn, holdkeltekor kocogtatok az ablakodon. – azzal a kis árny elsuhant, egy másodperc múlva már nem látták. Manó és cica pedig békésen ballagtak tovább. Néhány lépés után Lillonka megcirógatta Fehér hátát és kedveskedve mondta:
• Tudom, hogy nagy szerencsét szereztél nekem kedves macskám: egy ilyen fehér egér tanácsadó, bizony igazi kincs, életem 90 éve alatt, még sohasem találkoztam olyan beszélő egérrel, aki jövőlátó lett volna. Mert tudod az egerek sokfellé járnak, sokat tdnak, de a jövőt előre csak nagyon kevesen látják. Milyen jó, hogy te társamul szegődtél Kedves!

Hamarosan a piacra értek és árusítani kezdték a levélpapírokat. Sokat eladtak azon az estén, ám a fehér egérről senkinek nem tettek említést: néha csak úgy tudjuk megőrizni, ami értékes, ha hallgatunk róla! Sohasem tudhatjuk kinek milyen irígy vágy támad a lelkében, ha a szerencsénkről hall, és egy titok csak akkor van igazán biztonságban, ha mi magunk vagyunk egyedüli tudói. Talán megbízhatunk abban, akinek elmondjuk, de abban a percben ki hallhatja még? Vagy véletlen elszólással is továbbmondhatja a bizalmasunk. Talán nem is teljesül a szerencsénk és csak értelmetlen dicsekvésnek tekintenék mások. Jobb a csend, magunkban őrizni, ami fontos és titkos!